Miután Kiara szépen beilleszkedett a családunkba és mi megtapasztalhattuk azt a mérhetetlen sok kedvességet, ragaszkodást, emberszeretetet, amit a kis lénye árasztott nem is volt kérdés számunkra, hogy hamarosan újra bővül a családunk.
Tenyésztőt már nem kellett keresnünk, úgy gondoltuk, ugyanonnan fogjuk megvásárolni a kis jövevényt, ahonnan Kiara is származott.
Nem volt konkrét időpont, hogy mikor érkezzen a második cicánk, úgy voltunk vele, majd ha lecsap Ámor nyila. Nem kellett túl sokat várnunk és szembejött velünk egy tündéri, nagyfülű, kékes színű szfinx macsek, aki úgy forgatja a fejét, ahogy senki más rajta kívül. Ő volt Uriel. A szívem nagyot dobbant és már kapcsolatba is léptünk a tenyésztővel.
A menetrend tulajdonképpen ugyanaz volt, várakozás, közben kaptunk fotókat és videókat.
A lányom kérésére Uriel az ő cicája lett és ha már ez így alakult, nevet is ő választott neki, így lett Uriel Carlos.
Tapasztalatlanságunk okánál fogva mi voltunk a világon a legjobban meglepődve, hogy Kiara nem várta tárt karokkal az új öcsikéjét. Mondta a tenyésztő, hogy előfordulhat morgás, fújás, pár napig, de én csak legyintettem. A mi tüneményes csodabogyókánk hogy is tehetne ilyet, hiszen neki (is) kedveskedünk azzal, hogy lesz egy társa.
Kiara 3 napon keresztül fújt, morgott, karmolt és még ránk is meg volt sértődve, hogy minek hoztuk ezt a kis betolakodót. Hirtelen haragja szerencsére nem tartott sokáig, mostanra már elválaszthatatlanok egymástól.
Carlos pedig elválaszthatatlan a lányomtól. Esténként vele alszik, ha napközben itthon van a gyermekem, akkor a közelében tartózkodik, az sem zavarja, hogy húzza-vonja-nyúzza, álmában ölelgeti stb. Tényleg az Ő macskája. 🙂